Az 1941 decemberi Pearl Harbour elleni támadást követően az amerikai szárazföldi csapatok szinte egy évig gyakorlatilag nem láttak semmiféle akciót. Nem azért, mert Roosevelt elnök vagy az amerikai közvélemény nem volt hajlandó; az amerikai hadsereg csak nem volt felkészülve – és Roosevelt legalábbis nem volt biztos abban, hol akar harcolni. 33
Roosevelt felismerte, hogy a legsürgetőbb katonai szükségletek Európában voltak. Franciaországot legyőzték; Nagy-Britanniát éjszakai támadás érte. Mivel a német hadsereg zöme Moszkva felé tartott, az oroszok szörnyen verték – egy második frontot könyörögtek Rooseveltnek, amely lehúzza az országukban dübörgő német hadosztályok egy részét.
Mindezen tényezők figyelembevételével a legértelmesebb volt a csatornán keresztüli Angliától a megszállt Franciaországba irányuló támadás. A javaslatot – a Sledgehammer művelet kódnevű – az amerikai főparancsnokság nagy része támogatta. De ez a terv több ezer ember életébe kerülne, és megsemmisítené a meglévő amerikai hadsereg nagy részét. Sőt, az amerikaiak többségét csak Japán elleni harc érdekelte igazán. A költséges csatornák közötti invázió ezért nemcsak életbe kerül, hanem Rooseveltnek az amerikai közvélemény támogatásába is kerülhet.
Rooseveltnek valamiféle cselekvésre volt szüksége, amely kielégíti az amerikai közvéleményt, akit cselekvésre késztetnek, viszonylag biztonságos és balesetmentes, hogy a közvélemény ne forduljon a háború ellen, és legalább jelképes frontot kínáljon hogy az oroszok némi megkönnyebbülést kapnak.
Észak-Afrika megfelel ezeknek a kritériumoknak. Pearl Harbour előtt Németország, Olaszország és Nagy-Britannia harcolt az észak-afrikai érdekeik védelmében. 1942 közepére Nagy-Britannia kiűzte az olaszokat, és Líbiában és Egyiptomban látott csatát vívott a németekkel. Nyugatabbra nézve Németország irányította Marokkót, Algériát és Tunéziát a közelsége, a Vichy franciák révén – azok a franciák, akik 1940-ben bizonyos vereséggel szembesülve inkább együttműködtek német betolakodóikkal, nem pedig ellenálltak nekik. Németország néhány hadosztályt telepített mediterrán akvizíciójának megvédésére, de nem fordítottak hatalmas forrásokat a régióra. Ezért nem sok volt a második front – az oroszok biztosan panaszkodtak arra, hogy egy észak-afrikai akció csak minimális segítséget nyújtott. De volt valami.
Ezért 1942. november 8-án 124 000 brit és amerikai katona szállt partra a marokkói Casablancában, valamint Oranban és Algírban Algériában.
A támadó seregek nem voltak biztosak abban, hogyan reagálnak a francia Vichy csapatok – a Vichy végül is egy megszálló német hadsereg ellenőrzése alatt állt. Sőt, amerikai diplomaták és hírszerző tisztek felvették a kapcsolatot a Vichy parancsnokaival, ígérve nekik, hogy szerepet vállaljanak a szövetségesek erőfeszítéseiben, ha nem nyújtanak ellenállást. A brit és az amerikai tárgyaló felek szintén emlékeztették a Vichy-t az I. világháború alatti sikeres szövetségükre. De a francia emlékek nem voltak mind pozitívak. Az Egyesült Államok csendben állt, amikor Franciaország 1940-ben elárasztotta Franciaországot. És nem sokkal azután, hogy Franciaország megadta magát a németeknek, flottájukat Mers-el-Kébirnél megtámadták az angolok.
A szövetséges-francia kapcsolat tehát a történelmi barátság és a közelmúltbeli ellenségeskedés keveréke volt. Nem meglepő, hogy a Vichy válasza az amerikai invázióra vegyes volt. Egyes egységek letették a fegyvert, mások megtámadták a szövetséges erőket, amikor megpróbáltak leszállni. A legintenzívebb ellenállás Casablancánál történt. George Patton tábornok parancsnoksága alatt az amerikai csapatok a partra gázoltak a csillagokkal és a csíkokkal integetve abban a reményben, hogy a Vichy nem lő rájuk – de mégis. Két napig tartó intenzív harc következett, beleértve az amerikai és a francia pilóták légi csatáit, amelyek mind amerikai gépeket repítettek. Végül az észak-afrikai ellenállásnak csak az lett a vége, hogy Jean Darlan Vichy admirálisnak megígérte, hogy továbbra is hatalmon marad – Észak-Afrikát továbbra sem a francia ellenállás vezetői irányítják, hanem azok, akik megadták magukat, majd együttműködtek a németekkel.
A Fáklya művelet így Roosevelt egyenetlen eredményeket hozott. A veszteségeket minimálisra csökkentették – mintegy 500 szövetséges katona halt meg, további 700 megsebesült. Az Egyesült Államok megkapta azt a gyors, fájdalommentes akciót, amelyet Roosevelt szükségesnek tartott, hogy az amerikai közvéleményt lassan az európai beavatkozáshoz vezesse, nem pedig Japánhoz. De Rooseveltnek egy fasiszta munkatárssal is üzletet kellett kötnie, és a hiteltelen Vichyt, nem pedig a hősies francia ellenállást kellett hatalomra hagynia. Decemberben Darlant meggyilkolták, lehetővé téve az Egyesült Államok számára, hogy beiktassa a sokkal tekintélyesebb Henri Giraudot, a francia Ellenállás egyik vezetőjét. De a Darlannal kötött megállapodás rossz ízt hagyott sok amerikai szájában. Az oroszok sem voltak elégedettek azzal, hogy az amerikaiak sürgős kéréseikre válaszul felszerelték a „második frontot”.