Az Abbászidok, egy Mohamed nagybátyja leszármazottai, felkelésük sikerét nagyrészt annak köszönhették, hogy különböző pietisztikus, szélsőséges vagy pusztán elégedetlen csoportokhoz fordultak. és különösképpen a Shiʿah segítségére, aki úgy ítélte meg, hogy a kalifátus joggal tartozik ʿAlī utódaihoz. Hogy az Abbászidok csalódást okoztak a Siía elvárásainak azáltal, hogy magukra vették a Kalifátust, a Sía hagyta, hogy szektává fejlődjön, amely állandóan ellenséges a szunnita többséggel szemben, amely időszakosan felkeléssel fenyegetné a felállított kormányt. Az első abbászid kalifa, al-Saffāḥ (749–754) elrendelte az egész Umayyad nemzetség felszámolását; az egyetlen Umayyad, aki megszökött, Abd al-Raḥman volt, aki Spanyolországba utat nyitott, és létrehozott egy Umayyad-dinasztiát, amely 1031-ig tartott.
Encyclopædia Britannica, Inc.
Contunico © ZDF Enterprises GmbH, Mainz A cikk összes videójának megtekintése
A 786–861 közötti időszak, különösen a kalifát A Hārún (786–809) és az al-Maʾmūn (813–833) esztendejét az Abbászid uralom magasságának tekintik. A dinasztia keleti orientációját al-Manṣūr a főváros 762–763-ban Bagdadba történő elmozdításával és a későbbi kalifák politikájával demonstrálta, miszerint nem arabokat vettek feleségül, és törököket, szlávokat és más nem arabokat toboroztak palotaőrökké. Al-Maʾmūn alatt Irán (Perzsia) szellemi és művészeti örökségét ápolták, és a perzsa adminisztrátorok fontos tisztségeket vállaltak a Kalifátus adminisztrációjában. 861 után anarchia és lázadás rázta meg a birodalmat. Tunézia és Kelet-Irán örökletes kormányzók irányítása alá került, akik jelképesen elismerték Bagdad szuverenitását. Más tartományok kevésbé megbízható bevételi források lettek. A síía és hasonló csoportok, köztük a szíriai karmaṭiak és az észak-afrikai Fāṭimidák vallási és politikai okokból is megtámadták Abbászid uralmát.