Az Aral-tenger eltűnése

Az Aral-tenger, Kazahsztán és Üzbegisztán határában, figyelmeztető mese arról, hogy az ökoszisztémák változásainak milyen messzire ható hatása lehet a szolgáltatásokatól függő közösségekre

Az 1900-as évek elején az Aral-tenger a világ negyedik legnagyobb szárazföldi tava volt, és rengeteg fontos ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtott a közösségek számára, beleértve a halállományokat, valamint a környező víz és a talaj minőségének megőrzését. Az Aral-tenger sótartalmát és térfogatszintjét stabilnak tartotta az édesvíz beáramlása a keleti Syr Darya folyótól és a déli Amu Darya folyótól.

1918-ban a volt Szovjetunió döntéshozói úgy döntöttek hogy öntözés céljából elvezesse az édesvizet a Syr Darya és az Amu Darya területéről. Ez elengedhetetlen része volt a gyapottermelés növelésére irányuló terveiknek, amelyeket “fehérarany” -nak neveztek, ami jelentős szovjet export. A szovjet döntéshozók tudták, hogy a folyókból való kivonulás az Aral-tengert maradék sós tóvá zsugorítja. Úgy vélték azonban, hogy amikor a megnövekedett mezőgazdasági termelés előnyeit összemérik a tenger ökoszisztéma-szolgáltatási előnyeivel, az Aral kiszáradása megérte.

Az egy ökoszisztéma-szolgáltatás – édesvíz – maximalizálására szovjet terv sok más árán folytatódott, és az 1930-as években öntözési rendszert építettek ki csatornák. A növénytermesztés nőtt, mivel Üzbegisztán és Türkmenisztán öntözött területei két évtized alatt 6,4 millió hektárról 15,9 millió hektárra ugrottak, több millió embert foglalkoztatva a régióban. Az Aral-tenger azonban az öntözésre fordított főbb beáramlása az 1960-as években kezdett zsugorodni. 2005-re felszínének több mint a felét elvesztette, közel 30.000 km2 tómedrét és térfogatának csaknem háromnegyedét tette ki.

A korábban virágzó halászati ipar összeomlott, amikor az édesvíz beáramlás csökkent és a sótartalom növekedett, ami 60 000 munkahely eltűnését eredményezte az Aral-tenger halászterületéhez kapcsolódóan. A kiszáradt tengerfenék vegyi anyagokkal és növényvédő szerekkel terhelt porviharokat okozott a két folyó mentén előforduló intenzív mezőgazdaságból. Ez pedig megnövelte a levegő és a víz szennyezettségét, valamint a terméskárokat akár 1000 km-re is. A régióban a rák, a légzőszervi megbetegedések, a vérszegénység, a vetélések, valamint a vese- és májbetegségek szárnyaltak. Emberek ezrei kényszerültek otthagyni otthonukat, mivel megélhetésük kiszáradt és egészségüket veszélyeztették.

1987-re az Aral-tenger két részre szakadt – az Észak-Aral-tenger Kazahsztánban és a Dél-Aral-tenger, nagyjából Üzbegisztánban. 1995-ben a Világbank és a kazah kormány gátat épített annak megakadályozására, hogy az északi szakaszon a víz a déli részbe áramoljon. Javítottak az öntözésen a Syr Darya folyó mentén, megőrizve az Északi-Aral-tengerbe áramló fő vízmennyiség nagyobb részét. A terv sikert aratott; 2005 és 2007 között a tenger északi szakaszának területe több mint 800 négyzetkilométerrel bővült. A halállomány visszaállításával a helyi gazdaság növekszik. Az Észak-Aral-tenger közelében fekvő falvak ma már jobban élvezik az ökoszisztéma szolgáltatásait; a helyiek kevesebb homokvihart és több esőt tapasztalnak, ami javította az ivóvizet, a levegő minőségét és a lakók egészségét.

Sajnos a jóval nagyobb Dél-Aral-tenger még mindig zsugorodik. Az üzbég vezetők nem hajlandók lemondani az elsődleges vízforrásról pamut öntözésük miatt. Üzbegisztán továbbra is a világ egyik legfontosabb gyapotexportőre, ezért az Amu Darja továbbra is az emberek millióinak életét fenntartó növények öntözésére irányul.

Az Araltól délre található Sudoche vizes élőhelyeket sikeresen sikerült megvalósítani. helyreállítása, ami a helyi lakosság jólétének javulásához vezetett.1 Üzbegisztán nemrégiben bejelentette a kiszáradt Aral-tenger medencéjének olajfeltárását. Még várat magára, hogy ezek a fejlemények a régió egészének hasznára válnak-e.