BIBLIOGRÁFIA
A Szovjetunió 1991 végi összeomlása hozta életre az anaktív, de lényegében nem működő nemzetközi szervezetet meglehetősen félrevezető módon a Független Államok Közösségének (FÁK) hívták. Kezdetben csak a Szovjetunió felszámolásának három kezdeményezője – Fehéroroszország, Oroszország és Ukrajna – hozta létre ezt a laza szövetséget 1991. december 8-án, de a hónapon belül hét másik volt szovjet köztársaság (Örményország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Türkmenisztán és Üzbegisztán) csatlakozott az Alma-Ata Nyilatkozat aláírásával. A három balti állam (Észtország, Lettország és Litvánia) nem volt hajlandó csatlakozni ehhez a szervezethez, és Grúzia, bár eleinte elutasította a meghívást, 1993 decemberében csatlakoznia kellett, Oroszország segítségére volt szüksége egy erőszakos belső válságban. >
A tagállamok a kezdetektől fogva meglehetősen eltérő álláspontot képviselnek uniójuk céljairól, a “civilizált válás” kezelésének minimalista megközelítésétől (Ukrajna által megfogalmazva) a sokdimenziós integráció előmozdításának ambiciózus menetrendjéig. Ezt a menetrendet felvázolja az 1993 januárjában elfogadott FÁK-alapokmány, és több száz más dokumentum, amelyet az állam- és kormányfők aláírtak. A végrehajtás azonban legjobb esetben véletlenszerű és gyakran nem is létezik.
Oroszország várhatóan ennek az ambivalens csoportnak a “természetes” vezetője lesz, amelynek tagjai rengeteg közös tragédiát szenvedtek el a múltban, de nem nagyon gondolták a közös jövőt. Moszkvának sikerült rendezni a Szovjetunió örökségével kapcsolatos azonnali problémákat,a külső adósság és a vagyon felosztása a harckocsikvóták felosztására az Európai Hagyományos Erők (CFE) szerződés (1990) szerint, és magának biztosítja az atomfegyverek monopóliumát. A további vezetés bizonytalanná vált, és elsősorban a politikai elit közötti kapcsolatok fenntartására összpontosított rendszeres csúcstalálkozókon és hálózatok támogatásán keresztül. Moszkva csak az 1990-es évek második felében mutatott érdeklődést ambiciózusabb integratív projektek iránt, hogy érvényesüljön a poszt-szovjet térben. A legfontosabb prioritás a Fehéroroszországgal való szövetség kiépítése volt, amelyet unióként formáltak meg alapító okirattal (1997) és szerződéssel (1999), amely a konföderációs állam felépítését tűzte ki célul. A belorusz vezetés saját érdekeit követte ezekben a “testvéri” kapcsolatokban, de alig mutatott érdeklődést a szélesebb körű együttműködés iránt, annak ellenére, hogy a FÁK központja Minszkben volt.
A politikai hálózatépítés különös figyelmet fordított a regionális biztonsági fejleményekre, elsősorban a Kaukázusban és Közép-Ázsiában. 1992 májusában hat állam (Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán) aláírta a Kollektív Biztonsági Szerződést (CST); Azerbajdzsán, Fehéroroszország és Grúzia 1993-ban csatlakozott, de 1999-ben, amikor meg kellett újítani a szerződést, Azerbajdzsán, Grúzia és Üzbegisztán ténylegesen elszakadt. Az Oroszország által vezetett biztonsági együttműködés kiemelt célja az erőszakos konfliktusok kezelése volt a FÁK térségében, de a közös békefenntartó erők tervei soha nem valósultak meg, és a szervezet csupán megbízásokat adott ki az orosz békefenntartó műveletekhez Tádzsikisztánban (1992–1997) és Abháziában. (1994 óta tart). A védelmi és belügyminiszterek közötti rendszeres találkozók létrehozása mellett ez a keret mérsékelten sikeres volt az orosz fegyverek exportjának és az orosz akadémiák tisztjeinek oktatásának elősegítésében, valamint egy közös légvédelmi rendszer kiépítésében. 2001 ősze óta Moszkva igyekezett fokozni a biztonsági együttműködést a FÁK-ban, válaszként tekintve az amerikai és a NATO-erők korlátozott kirendelésre és üzbégisztáni telepítésére. Noha az Antiterrorista Központ nem vált hatékony struktúrává, 2002 és 2004 között számos közös katonai gyakorlatot tartottak, és a CST státusát 2002 májusában a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetévé emelték.
Kiemelt figyelem a FÁK-t a gazdaság kapta, és ezen a téren vannak az eredmények, amelyek különösen nem imponálóak. A gazdasági unió létrehozásának eredetileg kinyilvánított törekvését már 1994-ben aláásta az, hogy nem sikerült megőrizni a rubelt mint közös valutát. Az 1990-es évek első felében az összes posztszovjet államot súlyos gazdasági válság sújtotta, és egyikük sem mutatott komoly érdeklődést a közös kiutazás megkísérlése iránt. Oroszország 1995-ben Fehéroroszországgal és Kazahsztánnal vámunió aláírásával és a következő évben egy szabadkereskedelmi övezetre való kiterjesztésével igyekezett előmozdítani gazdasági befolyását, amely Kirgizisztánt és végül Tádzsikisztánt is magában foglalta. A chisinaui csúcstalálkozón (1997. október) Oroszországot bírálták, amiért szelektív megközelítése akadályozta a FÁK-megállapodások végrehajtását. Gazdasági vezető szerepének képességét azonban aláássa az 1998 augusztusi orosz pénzügyi összeomlás, amely minden partnerét érintette.E tekintetben valamennyi FÁK-tagállam koordináció és erőfeszítések szinkronizálása kísérlete nélkül folytatott csatlakozási tárgyalásokat a Kereskedelmi Világszervezettel (WTO). Moszkva csak 2003-ban indított új kezdeményezést ezen a területen, meggyőzve Fehéroroszországot, Kazahsztánt és Ukrajnát, hogy szüntessék meg az együttműködés akadályait az Egyesült Gazdasági Térség keretében.
Ez a projekt egy Oroszország azon erőfeszítéseinek része, hogy megszilárdítsa vezető szerepét a FÁK területén a szorosabb kétoldalú kapcsolatok és a sokoldalú keretek összekapcsolásával. Ezen erőfeszítések alapját Oroszország erőteljes gazdasági növekedése hozta létre, elsősorban az energiaszektor hajtotta, de a fő tartalmat a posztszovjet rendszerek szorosabb együttműködése alakította, amelyek mind hátráltak a demokratikus reformok útjától, és a félig autoritarizmus különböző formáit fejlesztették ki. 2003 novemberében a grúziai Eduard Shevardnadze rezsim elleni sikeres felkelés anomáliának tűnt ebben az általános tendenciában, de Ukrajnában a 2004. november – decemberi „narancsos forradalom” pusztító hatással volt Oroszország politikájára. az Európai Unió felé történő gyors átirányítás 2005 februárjában azt mutatta, hogy a rendszerváltás nem volt szükséges előfeltétele a FÁK-keretek feladásának. Aszkár Akaev rezsim összeomlása Kirgizisztánban 2005 márciusában megmutatta, hogy Oroszországnak nincsenek megbízható eszközei szövetségeseinek a belső kihívásokkal szembeni támogatására.
A kudarcok és kudarcok e láncolatával szemben Moszkvának át kellett gondolnia a hasznosságát és a a FÁK életképessége, még akkor is, ha továbbra is ragaszkodik „az eurázsiai kontinensen zajló civilizációs missziójához” (amint azt Vlagyimir Putyin elnök 2005. áprilisi parlamenti beszédében kijelentette). Teljesen lehetségesnek tűnik, hogy Moszkva választhatja ennek az ernyőszerkezetnek a lebontását, és erőfeszítéseit a kulcsfontosságú kétoldalú kapcsolatokra összpontosíthatja, elsősorban Fehéroroszországgal, valamint Örményországgal és Kazahsztánnal. Közép-Ázsiában Oroszország ekkor megpróbálja megerősíteni kulcsszerepét a Közép-Ázsiai Együttműködési Szervezetben (amelyhez 2004 májusában csatlakozott), és politikáját Kínával koordinálja a Sanghaji Együttműködési Szervezetben (amelyet 2002 júniusában hoztak létre). Ezen átfedő és eredendően instabil struktúrák jövőjének kulcskérdése Oroszország saját politikai pályája és elkötelezettsége az Európával való közeledés mellett.
Lásd még Oroszország; Szovjetunió; Világkereskedelmi Szervezet.
BIBLIOGRAPHY
Dwan, Renata és Oleksandr Pavliuk, szerk. Épületbiztonság Eurázsia új államaiban: Szubregionális együttműködés a volt szovjet térben. Armonk, NY, 2000.
Kreikemeyer, Anna és Andrei V. Zagorski. “A Független Államok Közössége.” A békefenntartás és Oroszország szerepe Eurázsiában, szerkesztette: Lena Jonson és Clive Archer, 157–171. Boulder, Colo., 1996.
Light, Margot. “Oroszország és a Független Államok Közösségének nemzetközi kapcsolatai.” Kelet-Európában és a FÁK-ban, 23–35., 3. kiadás, London, 1996.
“Vozroditsya li Soyuz ? Budushchee postsovetskogo prostranstva. “Nezavisimaya gazeta (1996. május 23.): 4–5.
Pavel K. Baev