Az 1932-es és 1933-as években katasztrofális éhínség söpört végig a Szovjetunión. A kollektivizálás káoszában kezdődött, amikor parasztok millióit kényszerítették el földjükről, és állami gazdaságokhoz csatlakoztak. Ezt 1932 őszén súlyosbította, amikor a Szovjet Politikai Iroda, az elit vezetés a szovjet kommunista párt részéről hozott egy sor olyan döntést, amely elmélyítette az éhínséget az ukrán vidéken. A hiány ellenére az állam nemcsak gabonát, hanem minden rendelkezésre álló ételt követelt. A válság csúcspontján rendõrök és helyi pártok szervezett csapatai Az éhség, a félelem és a gyűlöletes propaganda egy évtizede által motivált aktivisták beléptek a paraszti háztartásokba, és minden ehetőt elvittek: burgonyát, répát, tököt, babot, borsót és haszonállatokat. Ugyanakkor kordont húztak az ukrán köztársaság köré. hogy elkerülje a szökést.Az eredmény egy katasztrófa volt phe: Legalább 5 millió ember vesztette életét az egész Szovjetunióban. Közöttük volt közel 4 millió ukrán, akik nem elhanyagolás vagy terméshiány miatt haltak meg, hanem azért, mert szándékosan megfosztották ételtől.
Sem a Az ukrán éhínséget és a tágabb szovjet éhínséget a Szovjetunió soha nem ismerte el hivatalosan. Az országon belül soha nem említették az éhínséget. Minden vitát aktívan elnyomtak; a statisztikákat megváltoztatták annak elrejtése érdekében. A rettegés annyira elsöprő volt, hogy a csend teljes lett. Az országon kívül azonban a leplezés más, finomabb taktikát igényelt. Ezeket gyönyörűen illusztrálják Walter Duranty és Gareth Jones párhuzamos történetei.
* * *
Az 1930-as években a moszkvai sajtótestület minden tagja bizonytalan létet folytatott. Abban az időben szükségük volt az állam engedélyére, hogy a Szovjetunióban élhessenek, sőt dolgozni tudjanak. Aláírás és a sajtóosztály hivatalos bélyegzője nélkül a központi távíróiroda nem küldené külföldre küldeményeiket. Ennek az engedélynek az elnyerésére az újságírók rendszeresen alkudoztak a külügyminisztérium cenzorain, hogy mely szavakat használhatják, és jó viszonyban voltak Konstantin Umanskyval, a külföldi sajtóhadtestért felelős szovjet tisztviselővel. William Henry Chamberlin, a Christian Science Monitor akkori moszkvai tudósítója azt írta, hogy a külföldi újságíró “Damoklész kardja alatt dolgozik – az országból való kiutasítás vagy az újbóli belépési engedély megtagadásának veszélye, ami természetesen ugyanarra a dologra. ”
Extra jutalmak járhattak azoknak, mint Walter Duranty, aki különösen jól játszotta a játékot. Duranty a The New York volt A Times tudósítója 1922-től 1936-ig Moszkvában, ez a szerep egy ideig viszonylag gazdaggá és híressé tette őt. Születésében brit, Duranty nem volt kötődő az ideológiai baloldalhoz, inkább a keményfejű és szkeptikus “realista” álláspontot képviselte. , ”Próbálva meghallgatni a történet mindkét oldalát. “Lehet kifogásolni, hogy az élő állatok élénkítése szomorú és félelmetes dolog, és igaz, hogy a kulákok és mások, akik ellenezték a szovjet kísérletet, nem boldogok” – írta 1935-ben – a kulákok az úgynevezett gazdag parasztok, akiket Sztálin az éhínség okozásával vádolt. De “mindkét esetben a szenvedés nemes céllal történik.”
További történetek
Ez az álláspont Duranty rendkívül hasznos a rezsim számára, amely mindent megtett annak biztosítására, hogy Duranty jól éljen Moszkvában. Nagy lakása volt, autóját és szeretőjét tartotta, levelezőtől a lehető legjobban hozzáférhetett, kétszer pedig vágyott interjúkat kapott Sztálinnal. De úgy tűnik, hogy az a figyelem, amelyet az Egyesült Államokban tett jelentésekor elnyert, elsődleges motivációja volt. Moszkvai missziói korának egyik legbefolyásosabb újságírójává tették. 1932-ben a kollektivizálás sikereiről és az Ötéves tervről szóló cikksorozata elnyerte a Pulitzer-díjat. Nem sokkal ezután Franklin Roosevelt, akkor New York kormányzója meghívta Durantyt a kormányzó albányi kúriájába, ahol a demokrata elnökjelölt kérdéssel borsolta. “Ezúttal minden kérdést feltettem. Lenyűgöző volt” – mondta Roosevelt egy másik riporternek.
Az éhínség súlyosbodásával Duranty, mint kollégái , nem lett volna kétséges a rezsim visszaszorításáról. 1933-ban a Külügyminisztérium megkövetelte a tudósítóktól, hogy a tartományokba történő minden út előtt nyújtsák be a javasolt útvonalat; minden Ukrajna látogatására irányuló kérelmet elutasítottak. feladások. Néhány kifejezés megengedett: “akut élelmiszerhiány”, “élelmiszer-szigorúság”, “élelmiszerhiány”, “az alultápláltság miatti betegségek”, de semmi más. 1932 végén a szovjet tisztviselők még otthon is ellátogattak Duranty-ba, ami idegessé tette.
Ebben a légkörben kevesen voltak hajlandók írni az éhínségről, bár mindegyikük tudott róla. “Hivatalosan nem volt éhínség” – írta Chamberlin. De “bárki számára, aki 1933-ban Oroszországban élt, és aki nyitva tartotta a szemét és a fülét, az éhínség történetisége egyszerűen nem kérdéses.” Duranty 1932 végén maga beszélt az éhínségről William Strang-nal, a brit nagykövetség diplomatájával. Strang határozottan beszámolt arról, hogy a New York Times tudósítója “egy ideje ébredt az igazságra”, bár nem engedte “a nagynak Amerikai titok. Duranty azt is elmondta Strangnak, hogy szerinte “teljesen lehetséges, hogy akár 10 millió ember is meghalt közvetlenül vagy közvetetten ételhiány miatt”, bár ez a szám soha egyetlen jelentésben sem szerepelt. Duranty vonakodása az éhínségről való írásról különösen akut: A történet kétségbe vonja korábbi, pozitív (és díjazott) beszámolóit. De nem volt egyedül. Eugene Lyons, a United Press moszkvai tudósítója és egy időben lelkes marxista évekkel később azt írta, hogy az összes külföldi a városban jól tudták, mi történik Ukrajnában, valamint Kazahsztánban és a Volga régióban:
Az az igazság, hogy nem kerestünk megerősítést az az egyszerű ok, hogy nem kételkedtünk a témában. Túl nagy tények vannak ahhoz, hogy szemtanúk megerősítését igényeljék. … Oroszországon belül nem vitatták az ügyet. Az éhínséget természetesen a szállodákban és a otthonok.
Mindenki tudta – mégsem említette senki. Ezért a szovjet létesítmény és a moszkvai sajtótestület rendkívüli reakciója Gareth Jones újságírói menekülésére.
Jones csak walesi fiatal volt. 27 éves 1933-as ukrajnai útja idején.
Esetleg az édesanyja ihlette – fiatal nőként nevelőnő volt John Hughes, az ukrán várost alapító walesi vállalkozó otthonában. Donyeckből – úgy döntött, hogy az orosz, valamint a francia és a német nyelvet tanulmányozza a Cambridge-i Egyetemen. Ezután David Lloyd George volt brit miniszterelnöknél titkárnői állást kapott, és szabadúszóként is elkezdett írni az európai és a szovjet politikáról. 1932 elején, még mielőtt az utazási tilalmat elrendelték volna, kiutazott a szovjet vidékre (II. Jack Heinz, a ketchup birodalom serege kíséretében), ahol a vidéki falvak “poloskával fertőzött padlóin” aludt, és szemtanúja volt a éhínség.
1933 tavaszán Jones visszatért Moszkvába, ezúttal vízummal, amelyet nagyrészt azzal az indokkal adtak neki, hogy Lloyd George-nál dolgozott (“Besplatno” vagy “Gratis” bélyegzővel látták el). a hivatalos szovjet szívesség jeleként). Ivan Maisky, a londoni szovjet nagykövet nagyon szerette volna lenyűgözni Lloyd George-ot, és lobbizott Jones nevében. Megérkezése után Jones először körbejárta a szovjet fővárost, és találkozott más külföldi tudósítókkal és tisztviselőkkel. Lyons úgy emlékezett rá, mint “komoly és aprólékos kisemberre … olyanra, aki jegyzetfüzetet cipel és szégyentelenül rögzíti a szavait, miközben beszél.” Jones megismerte Umansky-t, meghívást mutatott neki a harkovi német főkonzulból, és felkérte Ukrajnát. Umansky beleegyezett. A hivatalos jóváhagyási bélyegzővel délnek indult.
Jones március 10-én beszállt Moszkvába. De ahelyett, hogy egészen Kharkivig utazott volna, a vonattól körülbelül 40 mérföldre északra szállt le. város. A “sok kenyér fehér kenyérrel, vajjal, sajttal, hússal és devizával vásárolt csokoládéval” töltött hátizsákot hordva Harkiv felé kezdett haladni. Három napig, hivatalos figyelmeztetés és kíséret nélkül, végigment. több mint 20 falu és kolhoz az éhínség csúcspontján, gondolatait a nővére által később megőrzött füzetekbe rögzíti:
Nagyról léptem át a határt Oroszország Ukrajnába. Mindenütt beszéltem parasztokkal, akik elmentek. Mindegyiküknek ugyanaz volt a története.
“Nincs kenyér. Több mint két hónapja nem volt kenyerünk. Sok haldoklik. Az első faluban már nem volt több burgonya, és a burak (“cékla”) raktára fogyott. Mindannyian azt mondták: “A marhák haldokolnak, nechevo kormit”. Korábban etettük a világot &, most éhesek vagyunk. Hogyan vethetünk, ha kevés ló van hátra? Hogyan fogunk tudni dolgozni a mezőkön, ha gyengék vagyunk az ételhiánytól? ”
Jones a parasztházak padlóján aludt. Megosztotta ételeit az emberekkel és hallotta a történeteiket. “Megpróbálták elvenni az ikonjaimat, de azt mondtam, hogy paraszt vagyok, nem kutya” – mondta neki valaki. “Amikor hittünk Istenben, boldogok voltunk és jól éltünk. Amikor megpróbáltak megszüntetni Istent, éhesek lettünk. ” Egy másik férfi azt mondta neki, hogy egy éve nem evett húst.
Jones látott egy nőt, aki ruházathoz készít otthoni ruhát, és egy falut, ahol az emberek lóhúst ettek. Végül egy “milicistával” szembesült, aki azt kérte, hogy nézze meg az iratait, majd civil ruhás rendőrök ragaszkodtak ahhoz, hogy kísérjék el őt a következő, Kharkivba tartó vonaton, és a német konzulátus ajtajához sétálják. Jones “örülve a szabadságomnak, udvarias búcsút intett neki – klimax-ellenes, de üdvözlendő. ”
Kharkhivban Jones folyamatosan jegyzetelt. Több ezer embert figyelt meg, akik sorban álltak a kenyérsorokban: “Délután 3-4 órakor kezdik a sorbanállást, hogy másnap reggel 7-kor kenyeret kapjanak. Fagyos: sok fokos fagy.” Egy estét töltött a színházban – “Közönség: Rengeteg rúzs, de nincs kenyér” -, és beszélt az emberekkel az Ukrajnán az éhínséggel egyidejűleg végigfutó politikai elnyomásról és tömeges letartóztatásokról. Felhívta Umansky harkovi kollégáját, de soha nem sikerült beszélnie vele. Csendesen kicsúszott a Szovjetunióból. Néhány nappal később, március 30-án, Berlinben jelent meg egy sajtótájékoztatón, amelyet valószínűleg Paul Scheffer, a Berliner Tageblatt újságíró szervezett, akit 1929-ben kizártak a Szovjetunióból. Kijelentette, hogy a Szovjetunió egész területén nagy éhínség zajlik, és kiadott egy nyilatkozatot:
Mindenütt ott volt a kiáltás: “Nincs kenyér. Meghalunk.” Ez a kiáltás Oroszország minden részéből származott, a Volgából, Szibériából, Fehéroroszországból, az Észak-Kaukázusból, Közép-Ázsiából …
“A halálra várunk” örömmel üdvözöltem: “Lásd, még mindig megvan a mi szarvasmarha-takarmány. Menjen messzebb délre. Ott nincs semmi. Sok ház üresen áll a már meghalt emberektől “- kiáltották.
Jones sajtótájékoztatóját előkészítették két magas rangú berlini székhelyű amerikai újságíró, a The New York Evening Post (“Az éhínség szorongatja Oroszországot, milliók haldokolnak, tétlen állapotban vannak a felemelkedéskor, azt mondja brit”) és a Chicago Daily News (“Az orosz éhínség olyan nagy, mint az 1921-es éhezés, mondja Lloyd George titkára ”). További szindikációk következtek a brit kiadványok széles körében. A cikkek kifejtették, hogy Jones” hosszú gyalogos túrát tett meg Ukrajnán keresztül “- idézte sajtóközleményét és a tömeges éhezés részleteit. Megjegyezték, akárcsak maga Jones, hogy megszegte a szabályokat, amelyek visszatartották a többi újságírót: “Átjártam a fekete föld régióját” – írta -, mert ez valaha Oroszország leggazdagabb termőföldje volt, és mert a tudósítókat megtiltották hogy odamennek megnézni, mi történik. ” Jones egy tucat további cikket tett közzé a London Evening Standard és a Daily Express, valamint a Cardiff Western Mail között.
Azok a hatóságok, akik Jones-nak kedveztek, dühösek voltak. Litvinov, a szovjet külügyminiszter dühösen panaszkodott Maisky-nak, savas irodalmi utalással élve Gogol csaló bürokratáról szóló híres darabjával:
Megdöbbentő, hogy Gareth Johnson megszemélyesítette Khlestakov szerepét, és sikerült elérnie mindannyian, hogy játsszák a helyi kormányzó szerepét és a kormányfelügyelő különféle szereplőit. Valójában csak egy közönséges állampolgár, Lloyd George titkárának hívja magát, és nyilvánvalóan utóbbi ajánlata alapján vízumot kér, és ön a diplomáciai képviseleten anélkül, hogy egyáltalán ellenőrizné magát, ragaszkodik a cselekvéshez, hogy kielégítse kérését. Mindenféle támogatást nyújtottunk ennek az egyénnek, segítettünk a munkájában, sőt beleegyeztem, hogy találkozzunk vele, és kiderül, hogy csaló.
Jones sajtótájékoztatója nyomán Litvinov még szigorúbb tilalmat hirdetett az újságírók Moszkván kívülre utazásáról. Később Maisky panaszt tett Lloyd George-nál, aki a szovjet nagykövet beszámolója szerint elhatárolódott Jonestől, kijelentve, hogy nem szponzorálta az utat, és nem küldte képviselőként Jones-t. Amiről valóban hitt, az ismeretlen, de Lloyd George soha többé nem látta Jonest.
A moszkvai sajtótestület még dühösebb volt. Természetesen tagjai tudták, hogy igaz, amit Jones közölt, és néhányan keresték a módját, hogy elmeséljék ugyanazt a történetet. Malcolm Muggeridge, a Manchester Guardian tudósítója akkor éppen diplomáciai zsákon keresztül csempészett ki három cikket az éhínségről. A Guardian névtelenül tette közzé őket, súlyos vágásokkal, amelyeket olyan szerkesztők végeztek, akik elutasították a Szovjetunió kritikáját, és amikor megjelentek abban a pillanatban, amikor a híreket Hitler hatalomra kerülése uralta, nagyrészt figyelmen kívül hagyták őket. De a sajtóhadtest többi része, a hivatalos jóindulattól függően, bezárult a rangsorban Jones ellen.Lyons aprólékosan leírta a történteket:
Jones ledobása ugyanolyan kellemetlen házimunkát jelentett, mint bármelyikünk számára a tényekkel való bűvészkedés évei során, a diktatórikus rendszerek kedvében járva – de dobjuk le, mi egyhangúlag és a megértés szinte azonos megfogalmazásában tettük. Szegény Gareth Jones lehetett a legjobban meglepett ember, aki akkor élt, amikor a tények, melyeket olyan fáradságosan gyűjtött a szánkból, megtagadták. … Sokat alkudoztak az úri adok-kapok szellemében, Umansky aranyozott mosolyának csillogása alatt, mielőtt hivatalos tagadás kidolgozódott volna. Eleget vallottunk lelkiismeretünk megnyugtatására, de körforgalmi mondatokban, amelyek hazugnak kárhoztatták Jonesot. A mocskos üzlet megszűntével valaki vodkát és zakuskit rendelt.
Akármikor is volt-e találkozó Umansky és a külföldi tudósítók között, megtörténik-e vagy sem. metaforikusan foglalja össze, mi történt ezután. Március 31-én, éppen egy nappal azután, hogy Jones megszólalt Berlinben, Duranty maga válaszolt. “Éhesek, de nem éheznek az oroszok” – olvasható a New York Times címsorában. Duranty cikke mindent elkövetett Jones megcsúfolásáért:
Egy brit jelenik meg az amerikai sajtóban nagy ijesztő történetet közöl a Szovjetunió éhínségéről, “ezrek már halottak, milliók pedig halál és éhezés által fenyegetettek”. Szerzője Gareth Jones, aki David Lloyd George volt titkára volt, és aki nemrég három hetet töltött a Szovjetunióban, és arra a következtetésre jutott, hogy az ország “félelmetes összeomlás küszöbén áll”, ahogy az írónak elmondta. Jones élénk és aktív gondolkodású ember, és vette a fáradságot, hogy megtanulja az orosz nyelvet, amit meglehetősen folyékonyan beszél, de az író szerint Mr. Jones ítélete kissé elhamarkodott volt, és megkérdezte tőle, hogy mi alapul. . Úgy tűnt, hogy egy 40 mérföldes sétát tett Harkov szomszédságában lévő falvak között, és szomorúnak találta a körülményeket.
Azt javasoltam, hogy ez egy nagy ország meglehetősen nem megfelelő keresztmetszete, de semmi sem rázhat meg meggyőződése a közelgő végzetről.
Duranty folytatta, később hírhedtté vált kifejezést használva: “Brutálisan fogalmazva – nem lehet omlettet készíteni tojástörés. ” Kifejtette, hogy “kimerítő vizsgálatokat végzett”, és arra a következtetésre jutott, hogy “a körülmények rosszak, de nincs éhínség.”
Felháborodottan, Jones levelet írt a Times szerkesztõjének, türelmesen felsorolva forrásait – interjúalanyok hatalmas köre, köztük több mint 20 konzul és diplomata – és megtámadja a moszkvai sajtótestet:
A cenzúra az eufemizmus és az alábecsülés mestereivé tette őket. Ezért az “éhínségnek” az udvarias elnevezést adják: “élelemhiány”, és az “éhen halni” enyhül, hogy “az alultápláltság miatti széles körű halálozás a betegségek miatt …
És ott pihent az ügy. Duranty kinőtte Jonesot: Híresebb, olvasottabb, hitelesebb volt. Kihívhatatlan is volt. Később Lyons, Chamberlin és mások sajnálatát fejezték ki, hogy nem küzdöttek keményebben ellene. De abban az időben senki sem jött Jones védelmébe, még Muggeridge sem, azon kevés moszkvai tudósító egyike, aki merte kifejezni hasonló nézeteit. Magát Jonest elrabolták és meggyilkolták kínai banditák egy 1935-ös mongóliai jelentéstétel során.
Az “éhes oroszok, de nem éheznek” lett az elfogadott bölcsesség . Ez egybeesett a pillanat nehéz politikai és diplomáciai megfontolásaival is. Ahogy 1933-ból 1934-be, majd 1935-re változott, az európaiak még jobban aggódtak Hitler miatt. 1933 végére az új Roosevelt-kormány aktívan kereste azokat az okokat, amelyek figyelmen kívül hagyhatók. minden rossz hír a Szovjetunióról. Az elnök csapata arra a következtetésre jutott, hogy a németországi fejlemények és a japán terjeszkedés korlátozásának szükségessége azt jelentette, hogy végre ideje volt az Egyesült Államoknak teljes diplomáciai kapcsolatokat nyitni Moszkvával. Roosevelt érdeklődése a központi tervezés és a szerinte a Szovjetunió nagy gazdasági sikerei – az elnök figyelmesen olvasta Duranty beszámolóját – arra biztatta, hogy higgyék, jövedelmező kereskedelmi kapcsolat is lehet. Végül megállapodást kötöttek. New Yorkban tombolt, hogy aláírta – Duranty kíséretében. A Waldorf Astoriában a szovjet külügyminiszter számára tartott pazar banketten Duranty-t bemutatták az 1500 vendégnek. Felállt és meghajolt.
Hangos taps következett. Duranty neve, a New Yorker később arról számolt be, kiváltotta az este “egyetlen igazán elhúzódó pandemóniáját”. “Valóban az volt a benyomásom, hogy Amerika a belátás görcsében elismeri Oroszországot és Walter Durantyt is.” Ezzel a takarás teljesnek tűnt.
Ezt a cikket Anne Applebaum Vörös éhínség: Sztálin háborúja Ukrajna ellen című új könyvéből adaptálták.