A kétségbeesett lélegeztető készülékek iránti kérelmek a betegek mai kezelésében, az új koronavírus megragadásában juttatták eszembe a légzőgépekkel való találkozásomat az 1950-es évek elejének gyermekbénulás-járványa, amikor önkéntesként jelentkeztem vas tüdő kézi pumpálására áramkimaradás esetén a vancouveri George Pearson Központban.
A 264 ágyas épületet, a Pearson Centert 1952-ben nyitották meg tuberkulózis kórházként, de az első 8 évben a légzőszervi segítséget igénylő gyermekbénulásos betegekre összpontosított. A negatív nyomású lélegeztetőgépek, becenevén vas tüdők sorai sorakoztak az épület fő emeletén. Az Drinker légzőkészülékek 2 méter hosszú hengeres tartályok voltak, amelyek körülvették a páciens testét – kicsit olyanok, mint a mai MRI gépek, de a beteg feje a tartályon kívül pihent. A fej fölé rögzített tükör némi vizuális érintkezést tett lehetővé a környezettel. A harckocsik légmentesen lezárt portálokkal voltak ellátva kesztyűvel, hogy az ápolók és az orvosok karjainak hozzáférhetőségét biztosítsák a bent lévő beteg számára. A beteget rövid ideig kikerülhették a gépből, mivel az ágy görgőkön mozgatható a gépen belül. A szivattyúk vagy a fújtatók emelték és csökkentették a légnyomást a tartályban, hogy légzést váltanak ki. A bordaketrec tágul, levegő áramlik a tüdőbe; a borda ketrec összeesik, a fordított történik, és a beteg kilégzésre kerül. A résztvevő személyzet legnagyobb gondja az elektromos hiba volt. A vas tüdő mérete és működése nehézkes volt, de évekig támogatták a pácienseket.
Bár az 1950-es években soha nem hívtak az egyik gép kezelésére, mintegy 20 vas-tüdővel kapcsolatos tapasztalatom volt. évekkel később. Telefonhívást kaptam az ápolószemélyzettől, akit a George Pearson Center egyik még mindig működő tüdejébe osztottak be. Egy fiatal férfi, aki már évek óta a géphez szorítkozott, többször is szexuális kérdésekről kérdezte az ápolókat és más női asszisztenseket, és arra kérte az egyik munkatársat, hogy ösztönözze őt szexuális szabadon bocsátásra, miközben a gondozás alatt áll. Az ápolónők hallottak a szexuális rehabilitációban végzett munkámról, és azon gondolkodtak, vajon jövök-e beszélni ezzel a fiatal férfival. Tudtam a vas tüdőben lévő beteg szükséges intim ápolásáról, és biztosan megértettem, hogy a beteg szexuális párbeszédhez való ragaszkodása hogyan válhat idegesítővé és zavarhatja az ellátását. A páciens iránt is éreztem magam, mint madár a ketrecben.
Néhány nappal később meglátogattam az intézményt és találkoztam a személyzettel. Elmagyarázták a helyzetet, és amikor kiderült, mi lehet a megközelítésem, biztosítottak számomra, hogy nyitottak lennének a javaslatomra. Kicsit meg kellett tanulnom a gép működési módját – hogyan tudnám a legjobban előzményeket készíteni vagy beszélgetni a pácienssel, miközben a légzése erőltetett. Az is aggódott, hogy a ritmikus légzés megzavarható-e, figyelembe véve, hogy mire gondoltam.
A történetem rövidítése érdekében jó történelmet írhattam, és miután a fiatalember megadta a beleegyezését, egy kis vibrátort tettem át az egyik lőrésen, kezemet a kesztyűbe nyomtam, hogy elérjem testét, és kitette. Amikor készen állt, felhordtam a vibrátort. Fél percig tartott, aztán kiáltott, és levegőfúvások között azt mondta: “köszönöm.”
Körülbelül 6 hónapig nem hallottam semmit az ápolószemélyzettől, amíg meg nem kaptam tőlük egy köszönőlevelet és a szomorú hírt, miszerint a most jól viselkedő fiatal betegük békésen elhunyt.
– Dr. Szasz György, CM, orvos
Javasolt olvasmány
Meyer JA. Praktikus mechanikus légzőkészülék, 1929: A “vas tüdő”. Ann Thorac Surg 1990; 50: 490-493.
Wikipédia. Vastüdő. Hozzáférés: 2020. április 8. https://en.wikipedia.org/wiki/iron_lung.
Ezt a bejegyzést még nem ellenőrizte a BCMJ szerkesztősége.